(Ez az írás eredetileg praktizáló pszichológusoknak íródott, de ajánlott mindenkinek, akit érdekel az önismeret fejlesztése.)
Mindannyian átéltünk már olyan tökéletes pillanatot, amikor teljesen kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, bármennyire rövid ideig is tartott ez az érzés. Mindegy, hogyan jutottunk oda, egy olyan biztonságos, cselekvőképes, nyílt szívű érzelmi állapotban találtuk magunkat, amely egy perccel ezelőtt nem is létezett bennünk. A fejünkben folyamatosan működő állandó negatív kritika megállt, belsőnket nyugalom töltötte el, mintha az elménk, a szívünk, a lelkünk kitágult és kivilágosodott volna. Talán ez az érzés egy pillanatnyi bizonyosság volt abban, hogy a világon minden rendben van, beleértve saját magunkat is – téged és engem is – küszködő, tökéletlen emberiségünket beleértve. Vagy talán ezt a pillanatot úgy éltük át, hogy úgy éreztük, összetartozunk mindenkivel, és ez az érzés elmosta a negatív érzelmeket, az ingerültséget, a gyanakvást, az unalmat. Végre úgy éreztük, hogy igazán önmagunk vagyunk, ez az igazi énünk, szabadon a belső zűrzavartól, amely folyton ostromol bennünket.
Én magam az életem legnagyobb részében egyedül a kosárlabda pályán kerültem közel ehhez a fantasztikus érzéshez. Ez az állapot, amikor a belső kritikusaim eltűntek és a testem magától tudta, mit kell csinálnia, az évek során kosárlabdafüggővé tett. Ilyenkor teljesen biztos voltam saját képességeimben, a figyelmem csak a jelenre koncentrált, és ez az érzés örömmel és csodálattal töltött el.
Amikor elkezdtem dolgozni családterapeutaként, ugyanezt az érzést szerettem volna elérni hivatásomban. Ehelyett csak nehézség, frusztráltság és fáradtság fogadott a munkám során. Úgy éreztem, nekem kell átformálni a családokat, hogy saját személyiségem erejével kell feloldani pácienseim beragadt kapcsolatait és rábírni őket, hogy újra kommunikáljanak egymással. Úgy hittem, a pácienseimet erővel és furfanggal kell rábírni a változásra. Nekem kellett átfogalmazni a tüneteiket, megoldásokat találni problémáikra, új perspektívákat találni számukra. Aztán új ötleteket kellett találnom, hogy motiválni tudjam őket az új feladataik gyakorlására és arra, hogy megbirkózzanak a frusztrációjukkal, amikor ezt nem tették meg. A felelősségérzet, hogy nekem kell megváltoztatnom a klienseimet, és lehetőleg ezt gyorsan tegyem meg, nemcsak hogy nem hagyott helyet a pozitív érzelmeknek, hanem elkezdett kiégetni.
A nyolcvanas évek elején észrevettem, hogy amikor táplálkozászavarban szenvedő klienseimet arról kérdeztem, mi zajlik bennük a túlevés valamint a túlzott hashajtóhasználat során, többen is komoly, belső párbeszédekről számoltak be, amelyeket önmaguk különböző részeivel folytattak le.
Ez elkezdett érdekelni.
Megkértem az egyik kliensemet, Diánát, hogy kérdezze meg a fejében megszólaló pesszimista hangot, miért mondja neki folyton, hogy ő egy reménytelen eset.
Azt válaszolta, azért mondja neki, hogy esélytelen, hogy ne kockáztasson, és így elkerülhesse a problémákat – így akarta megvédeni magát. Ez biztatóan hangzott. Ha ez a pesszimista hang igazából jóindulatú lenne, akkor talán Diána kiegyezhetne vele, hogy valami más szerepet töltsön be inkább. De Diána nem akart egyezkedni. Diána mérges volt erre a belső hangra és folyton azt ismételte, hogy hagyja végre békén. Megkérdeztem, miért ilyen durva ezzel a pesszimista hanggal, erre hosszasan elpanaszolta, hogy az a hang hogyan nehezítette meg eddigi élete minden lépését.
Ekkor az jutott az eszembe, hogy talán nem is Diánával beszélek, hanem még egy másik belső hanggal, aki folyamatosan veszekedik az első hanggal. Egy előző beszélgetésünk alkalmával Diána elmondta, hogy állandó háború zajlik benne két hang között, az egyik hang hajszolja a tettek felé, amíg a másik, a pesszimista hang, folyton azt bizonygatja neki, hogy esélytelen. Lehetséges, hogy a hajszoló hang vette át az irányítást, amikor a pesszimista hanggal próbáltunk kommunikálni?
Megkértem Diánát, hogy koncentráljon a hangra, amelyik dühös volt a pesszimistára, és kérje meg arra, hogy ne avatkozzon Diána és a pesszimista hang párbeszédébe. Meglepetésemre a hang beleegyezett, hogy visszalépjen, és Diána dühe egy pár másodperc múlva lecsendesedett. Amikor Diánát arról kérdeztem, mit érez a pesszimista hang iránt, egy teljesen más ember válaszolt. Nyugodt hangon közölte, hogy hálás neki, amiért próbálja védelmezni, és sajnálja, hogy ilyen keményen kell dolgoznia. Diána arckifejezése és testtartása is megváltozott, tükrözve a részvétet a hangjában. Ettől a ponttól kezdve már könnyebb volt tárgyalni a belső pesszimistával.
Ezt a “visszalépés” technikát több klienssel is megpróbáltuk. Volt, amikor két-három belső hanggal is kellett tárgyalnunk, mielőtt a kliens elérte volna azt az állapotot, amelyet Diána elért, de előbb-utóbb eljutottunk oda mindenkivel. Amikor a kliensek elérték ezt a nyugodt, törődő állapotot, mindegyiket megkérdeztem, hogy éppen milyen hang, vagy rész van jelen. Mindegyikük hasonló választ adott: “Ez nem olyan, mint a többi hang. Ez inkább olyan, aki igazán én vagyok. Ez az igazi Énem.”
Az elmúlt két évtizedet olyan módszerek fejlesztésével töltöttem, amelyek mind a klienseimnek, mind önmagamnak segítenek elérni ezt az állapotot, mert azt tapasztaltam, hogy az, hogy milyen gyorsan érik el a klienseim ezt az állapotot, leginkább attól függött, hogy én magam mennyire voltam képes elérni ugyanezt. Amikor képes vagyok teljesen jelen lenni es nem aggódom amiatt, amit csinálok, hogy ki irányítja éppen a terápia folyamatát, hogy milyen irányba haladunk, akkor a klienseimnek is könnyebb dolguk van elérni ugyanezt az állapotot, mintha át tudnák venni az én hullámhosszomat. A terapeuta elmélyedő, hiteles, őszinte jelenléte – tervek es terhek nélkül – az, amire klienseink vágynak.
Az Én a Rendelőben
Egy helyi klinikán készülök az első találkozómra egy anorexiával küzdő klienssel, Margittal. Margit 19 éve küzd evészavarokkal, és azt vette észre, hogy amikor kezdi jobban érezni magát, azonnal abbahagyja a táplálkozást. Az ülés kezdete előtt saját belső világomra fordítom a figyelmemet azért, hogy majd képes legyek összpontosítani. Egy már ismert, félős hang szólal fel bennem: a kliens nyilvánvalóan nagyon törékeny – nem szabad olyat csinálnom, ami felzaklatná. Azt mondom ennek a hangnak, hogy figyelmes leszek a kliens lelkiállapotával kapcsolatban, és megkérem, bízzon bennem és engedje kinyitni a szívemet a kliens felé. Majd a szívemre figyelek, és érzem, hogy a védelmező páncél, amely körbevette, szép lassan leolvad, ahogy közeledik a találkozó. Egyre inkább visszanyerem az érzéseket a testemen belül, a végtagjaimat átjárja az erő. Nyugodt és magabiztos vagyok, amikor Margit megérkezik, és helyet foglal.
Margit úgy néz ki, mint egy élőhalott, az orrába egy adagolócső van bekötve. Mozgása gépies és merev. Bizalmatlan a tekintete. Részvétet érzek iránta és tiszteletet érzek azon részei felé, amelyek nem mernek bennem bízni. És talán nem is akarnak együttműködni. Nem ragaszkodom egy bizonyos célhoz a mai találkozónkon. Természetesen szeretnék segíteni neki, de ha nem akar engedni, az is érthető számomra. Kíváncsi vagyok, hogy az anorexiája milyen volt az elmúlt években, de biztos vagyok benne, hogy komoly indokai vannak arra, amiért ezt csinálta vele. Érzem, ahogy én magam a szívemen keresztül kitárulok felé, és remélem, hogy valamennyire képes lesz ezt megérezni. Biztos vagyok abban, hogy amíg így érzek, addig az történik kettőnk közt, aminek történnie kell – nem kell semmi pluszt tennem érte.
Bemutatkozom, és elmondom, hogy már sok olyan embernek segítettem, akiknek egy belső énje azt akarta, hogy ne egyen. Megkérdezem Margitot, hogy a testén belül honnan képzeli az anorexia hangját hallani, és mit érez iránta. Behunyja a szemét és azt mondja, hogy a hang a gyomrából jön, és mérges rá. Azt mondja, a hang azzal fenyegeti, hogy végez vele és ezt nem fogja tudni megakadályozni. Egy pillanatnyi félelem szorítja össze a gyomromat és egy már jól ismert belső hang szólal fel bennem: “Meg akarja ölni és egyre sikeresebb ebben. Mi van, ha valami olyat mondok, ami még jobban megerősíti ebben?” Újra megnyugtatom saját magam belső félelmét: “Bízz bennem. Emlékezz rá, hogy amikor a jelen pillanatra tudsz figyelni, abból mindig valami jó születik.” Elmúlik a gyomromban a feszültség és megtölt a nyugodt erő.
Nyugodt, magabiztos hangon mondom: “Az érthető, hogy dühös vagy erre a részedre, hiszen annak a bevallott célja, hogy tönkretegye az életedet vagy végezzen veled. De most csak többet akarunk megtudni róla, és amíg ilyen mérges vagy rá, ez lehetetlen. Nem fogunk több hatalmat adni neki – csak meg akarjuk tudni, miért bánik így veled. Nézzük meg, hajlandó lenne-e a dühös részed egy pár percig bízni bennünk. Lássuk, hogy hajlandó lenne-e egy kicsit engedni a dühéből, amíg mi megismerkedünk az anorexiás részeddel.” Margit beleegyezik, és amikor megkérdezem, hogyan érez az evészavaráról, azt mondja, belefáradt az örökös harcba vele. Megkérem, kérje meg ezt a részt is, hogy egy kicsit lazítson és lépjen vissza, majd egy másik részre is rátalálunk, és azt is megkérjük. Meglepő, mennyire hajlandóak a részei visszalépni, amikor megkéri őket. Végül, amikor megkérdezem: “Hogy érzel az anorexiád iránt most?” azt válaszolja: “Szeretnék neki segíteni.”
Mindig libabőrös leszek, amikor egy kliens végre el tudja valamennyire érni az igazi Énjét. Ameddig el nem jön ez a pillanat, addig a saját belső pesszimistámat kell újra és újra megnyugtatnom, amely – miközben Margit újabb és újabb részei jelennek meg -, teljesen meg van győződve arról, hogy sose fogunk elérni egy olyan ember saját Énjéhez, aki ilyen láthatóan beteg. Amikor végre kibontakozik Margit természetes, törődő Énje, az én belső részeim is végre megnyugodnak, mivel tapasztalatból tudják, hogy innentől már zökkenőmentesen tudunk haladni.
Hogyan jutottam el onnan, amikor hogy már kellemetlennek találtam a terápiát, reménykedtem abban, hogy a klienseim lemondják a találkozójukat, és állandóan kimerült voltam, arra a pontra, ahol újra élvezem a terápiát, mint egy lelkigyakorlatot, ami tele van lenyűgöző élményekkel és kapcsolatokkal? Hogy lehet, hogy most egy intenzív terápiás ülés után is olyan friss vagyok, mintha egy órát meditáltam volna? Hogyan lett a kosárlabda helyett a terápia ezeknek a fantasztikus flow-élményeknek a forrása?
Röviden úgy foglalnám össze, hogy az évek során megtanultam bízni a klienseimben, és saját magam nagyobb Énjében. Amikor a nagyobb Énünk van többségben az irodámban, a gyógyulás csakhogy-nem magától történik. Amikor ki tudom hozni magamból a nagyobbik Énemet, mint Margit esetében, a klienseim észreveszik a hangomban, a figyelmemben, a testbeszédemben, a jelenlétemben, hogy mennyire törődöm velük, értek a szakmámhoz, nem fogom elítélni őket, és mennyire örülök, hogy velük foglalkozhatok. Következésképpen az ő belső védelmezőik is megnyugodnak, és a valódi Énjük jobban kibontakozik. Ekkor végre könnyebben tudnak viszonyulni saját magukhoz, kíváncsian, bizalommal, együttérzéssel.
Ahogy a klienseim egyre több időt töltenek a valódi Énjükben, a belső párbeszédük is megváltozik. Abbahagyják önmaguk ostorozását, és ehelyett megpróbálják megismerni és megérteni belső hangjaikat és érzelmeiket, ahelyett, hogy elnyomnák ezeket. Eközben arról számolnak be, hogy “könnyebbnek” érzik magukat, elméjük nyitottabb és szabadabb, mint volt. Még azok is, akik ezelőtt még nem voltak tisztában a problémáik forrásaival, elkezdik felismerni saját érzelmeiket, és elkezdenek emlékezni arra, milyen érzelmeket éltek át a múltjukban.
Ami igazán meglepett engem ezekben a pillanatokban, az nemcsak az, hogy azok a klienseim lettek megértőbbek és stabilabbak, akiknek sikerült megtalálni a belső énjüket, de az is, hogy a sokkal rosszabb lelki állapotban lévő klienseim is könnyen el tudták érni ezt az állapotot. A szakmában a tanulóidőm alatt az volt az alapvélemény, hogy aki igazán borzalmas életet élt át (folytonos bántalmazás, elhanyagolás), és ennek a problémáival küszködik, annak először a pszichológusának kell kialakítania egy működőképes egót, gyakorlatilag a nulláról, mert önmaguktól erre pszichológiailag képtelenek lennének. Viszont ezek a kliensek is, miután megtapasztalták, milyen a saját belső énjük, képesek lettek maguktól kialakítani egy meglepően stabil egót, anélkül, hogy ezt nekem kellett volna beléjük lapátolni. Közben nem akadtam olyan létező pszichológiai elméletre, ami megmagyarázta volna, honnan ered ez az újdonsült és egészen elképesztő képesség, ami segített a klienseimnek megérteni és megnyugtatni belső zaklatottságukat.
Ez minél gyakrabban fordult elő, annál többször szembesültem gyakorlatilag spirituális kérdésekkel, amelyeket nem tudtam megválaszolni az eddig tanult, tünetközpontú, problémaorientált klinikai módszertanok keretében.
Elkezdtem a saját amatőr kutatásomat a vallási és spirituális irodalomban, és egy kincseskamrára való ezoterikus írásanyagot találtam bölcsektől és szentektől, akik meditatív és elmélkedő módszereket javasoltak önmagunk belső énjének megismeréséhez. (Itt az “ezoterikus” szó nem egzotikust vagy vadat jelent, hanem az eredeti görög “esotero”, azaz “belső” jelentést.) Bár más szavakat használtak, a főbb vallások – Buddhizmus, Hinduizmus, Kereszténység, Judaizmus, Iszlám – belső tanai mind ugyanazt a nézetet hangsúlyozták: egy nagy láng kis szikrái vagyunk, egy abszolút tökéletes személy megnyilvánulásai. Úgy tűnik, hogy nem feltétlenül van szükség több éves meditációs gyakorlásra, hogy elérjük tökéletes énünket – ami a keresztényeknek Krisztusi tudat, buddhistáknak Buddha természet, hinduknak Atman, taoistáknak a Tao, a Szúfizmusban a Szeretet, kvékereknek a Belső Fény – mivel az mindig is létezik bennünk, csak a szélsőséges részeink árnyékában. Miután megtanultunk megegyezni a szélsőséges énjeinkkel, könnyen el tudjuk érni igazi önmagunkat.
Viszont azt is észrevettem, hogy az, hogy a klienseim milyen gyorsan tudtak kapcsolatot teremteni saját belső énjükkel, nagyban befolyásolta azt, hogy én magam mennyire voltam teljesen jelen és igazán önmagam. Ez a jelenlét a pszichoterápia gyógyító eleme, függetlenül attól, hogy a terapeuta milyen módszertant vagy filozófiát követ.
Az igazi önmagunk elérésének akadályai
Nem könnyű igazi önmagunkkal jelen lenni egy terápiás találkozó alatt. Sok olyan gondolatot sajátítottunk el tanulmányaink során a terápia folyamatáról és a klienseinkről, amelyek aggodalommal töltenek el, és érzelmileg távoltartanak tőlük. Az egészségügyben használt DSM kritériumok a klienseink legijesztőbb es legkórosabb tüneteire összpontosítják a figyelmünket. Arra lettünk kiképezve, hogy folyamatosan figyeljük saját viselkedésünket, hogy elkerüljük a szakszerűtlen viselkedést, mint például azt, hogy megosszuk saját érzéseinket a klienseinkkel, vagy önmagunkról beszéljünk. Vigyázunk, hogy a klienseink ne tudják átlépni szakmai határainkat, hogy magánéletünk soha ne lehessen látható.
Amellett, hogy a képzésünk során milyen magatartást sajátítottunk el, hogyan viselkedünk és hogyan bánunk a klienseinkkel, még a saját lelki terheinket is magunkkal visszük a terápiás találkozókra, és a kliensünk mondanivalója vagy viselkedése könnyedén kiválthatja belőlünk a disszociációt (mentális elkapcsolást), ami a kliens-terapeuta kapcsolat elvesztéséhez vezet. Ezekkel a kérdésekkel foglalkoznunk kell, mielőtt az igazi énünkkel tudnánk jelen lenni. Például amikor pályafutásom korai éveiben szexuális erőszak túlélőivel dolgoztam, bátorítottam őket, hogy próbálják felhozni a fiatal, rettegő énjüket, amely mentálisan még mindig az erőszakot élte át. Miközben a klienseim feldúlva idézték fel a borzalmas eseményeket, amelyeket túléltek, nekem csakhamar elterelődött a figyelmem és elkezdtem ábrándozni, vagy azon gondolkodni, hogy mi mást kell még csinálnom aznap. Azt hittem, annyira el vannak mélyedve belső világukban, hogy észre sem veszik, hogy nem nagyon vagyok jelen velük, annak ellenére, hogy néha panaszkodtak arról, hogy olyan, mintha nem igazán figyelnék rájuk. Végül egy komoly személyes krízis miatt én is terápiás kezelésre szorultam, ahol másfél évet töltöttem, javarészt sírva, hogy végre megismerjem saját fiatal, rettegő részeimet, amelyeket annyi évig próbáltam nem létezőnek nyilvánítani. Ahogy elkezdtem saját részeimet támogatni, a többi hang az elmémben, amely védelmezte ezeket a részeket, szintén elkezdett bennem lecsendesedni. A bennem élő arrogáns értelmiségi, a dühös lázadó, a hajtó karrierista, és még a lekicsinylő és lekezelő belső kritikusaim, mind új szerepeket találtak maguknak. Ezután már képes voltam mentálisan a klienseimmel maradni, akkor is, amikor láthatóan szenvedtek, mert már nem próbáltam a saját érzelmeimet elkerülni. Amikor észreveszem, hogy kezdek elkalandozni, csak emlékeztettem a figyelemelterelő részemet, hogy már nincs erre szükség, és újra képes vagyok koncentrálni. Manapság a klienseim sokkal bátrabban vállalnak kockázatot, könnyebben néznek szembe problémáikkal, mert érzik a jelenlétemet és a támogatásomat az egész folyamat során. Számomra pedig ezek az alkalmak lehetőségeket adnak arra, hogy saját magam érzékenyebb részeivel találkozzam, és azokat támogassam, miközben átélem pozitív és negatív emlékeiket. Egyre gyakrabban hullatom az együttérzés könnyeit a találkozóim alatt, és egyre kevésbé félek hagyni, hogy a klienseim lássák ezeket a könnyeket, és érezzék a törődésemet.
Persze ez nem ilyen egyszerű. Bármelyik tapasztalt terapeuta bevallaná, hogy a klienseink bennünk is legalább annyi érzelmet, gondolatot, előítéletet, negatív asszociációt, és hasonló akaratlan impulzust kavarnak fel, mint amennyit mi okozunk nekik. Az tény, hogy ugyanolyan fogékonyak vagyunk a szinte minden emberi interakcióra jellemző fertőző érzelmek átvételére, mint bármelyik ember, de van egy pár, csak a saját szakterületünkre jellemző sebezhetőségünk is. Mindenekelőtt, tökéletesnek kell mutatkoznunk – legalább a találkozások alatt – megfontolt, önzetlen, figyelmes, nyugodt, világos, törődő, bizakodó, és bölcs, bármennyire is legyen kliensünk kellemetlen, rosszindulatú, egocentrikus, ésszerűtlen, gyerekes, kétséggel teli, és együttműködésre nem hajlandó.
Például, képzeljük el, hogy találkozón ülök egy klienssel, aki nyafogó hangon panaszkodik (mint ahogy azt gyakran szokta) arról, milyen nehéz az élete. Hirtelen belém nyilall a bosszúság. A kliens nagyon gazdag, számos inasa van, és életét javarészt vásárolgatással és a társasági élettel tölti ki. Ma éppen a nappalijában álló húszezer dolláros antik vázával vannak problémái. Én viszont csak egy szegény, keményen dolgozó terapeuta vagyok, aki állandóan túlórázik, csakhogy tudja fizetni gyerekeinek a neveltetését. Valahol belül persze tudom, hogy gyerekkorában szülei elhanyagolták és mellőzték, és ez a része még mindig egy elhagyatott kisgyerek, aki arra vár, hogy törődjenek vele. De most éppen legszívesebben rákiabálnék, hogy hagyja már abba a nyafogást. Hogyan állítsam vissza belső egyensúlyomat, amikor ez a pici, gonosz, felháborodott belső hang olyan könnyedén felülírja a gondolataimat?
Vagy például vegyünk egy házaspárt – mindketten nagyon sikeresek, perfekcionisták, ambíciózusak. Különösen a férj mutatkozik nagyon magabiztosnak, hatalmaskodónak, vitázónak. Ő otthon is így viselkedik a családjával, ami az egyik oka annak, hogy problémáik vannak. Az az érzésem, egy része nem bírja ki, hogy bárkinél is rosszabb pozícióba kerüljön, beleértve engem is, ezért beszélgetéseink hangvétele gyakran fordul versengésre. Észreveszem, hogy kijövök a sodromból, kezdek beleesni a vita csapdájába, ahogy érveire ellenérvekkel válaszolok. Mit kellene csinálnom, hogy ne forduljon a találkozónk verbális viaskodásba, amelyben mindketten csak vesztesek leszünk?
A következő példa: egy gyönyörű fiatal hölgy első terápiás találkozója. Azt tapasztalom, hogy másképp nézek rá, mint más kliensekre. Egy romantikus, szexuális fantázia jelenik meg elmémben. Mivel klienseim nagy része szexuális erőszak túlélője, nagyon is tudatában vagyok, hogy ez a hozzáállásom mennyire meg tudja rendíteni kliensem bizalmát bennem. Tapasztalatból tudom, hogy nem segít, ha lehordom magam ezekért a gondolatokért: a végén több energiát töltenék azzal, hogy megpróbáljam elhessegetni őket, és nem figyelnék eléggé a kliensre. Hogyan tudok túllépni azon, hogy szexuális tárgyként tekintsek rá, és normális kapcsolatot hozzak létre vele?
E gyakori, komoly kihívások mellett meg kell találnunk a módját annak, hogy képesek legyünk rendíthetetlenek és nyílt szívűek maradni. Hogy ne a reaktív érzelmeink vegyék át az irányítást. Találnunk kell valamit saját bensőnkben, ami megingathatatlan, tőkesúlyként viselkedik a viharban hánykolódó vitorlásunkon, hogy képesek legyünk meglovagolni az érzelmek hullámait anélkül, hogy azok elsüllyesztenének minket. De nem lennénk képesek összpontosítani arra, amit én az Énünknek hívok, úgy, hogy megpróbáljuk elnyomni, letagadni, vagy elpusztítani azokat az érzelmeinket, amelyeket nem szeretünk önmagunkban vagy másokban.
Ezen az úton nem lehet megkerülni az elménkben élő vadembereket, a nemkívánatos belső részeinket, mint például a félelmet, a gyűlöletet, a haragot, az elkeseredést, a kóros szenvedélyeket, az előítéleteket, valamint a kevésbé durvább érzelmeket, mint például a közönyt, a bűntudatot, a depressziót, a szorongást, az önelégültséget vagy az önutálatot. Az évek során újra és újra rá kellett jönnöm, hogy meg kell tanulni figyelni ezen részeink szavaira, és végső soron el kell fogadnunk a nemkívánatos részeinket. Ha képesek vagyunk erre, és nem próbáljuk száműzni őket, akkor ezek a részek is képesek bennünk megváltozni. És bár ellentmondásosnak tűnik, a terapeuták számára is nagy megkönnyebbülést jelent, hogy barátkozni segítik a klienseket, és nem pocskondiázni a belső hangokat. Sok évnyi kísérletezés után, amit sajnos a klienseim szenvedtek el, rájöttem, hogy a tünetek és a problémák eldobandó érzelmi hulladékként tekintése egyszerűen nem működik. Minél többször próbáltam a klienssel közösen megszabadulni kártékony és önpusztító késztetéseiktől, annál erősebbek és ellenállóbbak lettek ezek az érzések, bár néha elrejtőztek, hogy aztán más helyzetben bukkanjanak újra fel.
Ezzel szemben ugyanezek az agresszív vagy szégyennel teli részek sokkal pozitívabban reagáltak és kevésbé lettek zavaróak, amikor elkezdtem úgy kezelni őket, mintha valódi személyiségek lennének önmagukban, szubjektív nézőponttal, és megvan az okuk arra, hogy miért viselkednek így. Csak azután tudtam megérteni, hogy miért okoztak ennyi gondot ügyfeleimnek, amikor az egyenlőség és a megértés szellemében közelítettem meg őket. Rájöttem, hogy ha amennyiben tudok segíteni az embereknek a legrosszabb, leggyűlöltebb érzéseik és vágyaik nyitott elmével és szívvel történő megközelítésében, akkor ezek a regresszív érzelmek nemcsak érthetőek lesznek és megmutatkozik, milyen indokolt szerepet töltenek be az illető pszichéjében, hanem közben egészen spontán módon jobb indulatúvá is válnak. Ez az átváltozás újra és újra megtörtént a klienseimmel. Ahogy segítek a klienseknek elkezdeni a párbeszédet önmaguk legszörnyűbbnek talált részeivel, és megismerjük azokat az indokokat, amiért ezek a belső ének ilyen horribilis módon nyilvánulnak meg, ezek a részek is végre lenyugodnak, jobbindulatúvá válnak, és néha még pozitív értékeket is demonstrálnak. Munkám során azt tapasztaltam, hogy egyetlen embernek sincsenek “abszolút rossz” aspektusai. Még a legrosszabb késztetések és vágyak is – az ivásvágy, az önsebzés vágya, a paranoiás gyanúk, a gyilkos fantáziák -, olyan részekből fakadnak, amelyek mögött valami konkrét történet van, és amelyek képesek valami pozitív és hasznos dologgá válni. A terápia lényege nem az, hogy megszabadítson érzelmeinktől és gondolatainktól, hanem az, hogy segítsen azok átalakulásában.
Ahogy felfedeztem klienseim szélsőséges részeinek igazi természetét, és egyre inkább tudtam bízni gyógyító belső Énjükben, egyre szabadabbnak éreztem magam. Végre már nem kellett mindenféle okokkal feljönnöm, hogy magyarázatot találjak az emberek viselkedésére, és nem kellett megbirkóznom a késztetéseikkel. Ez olyan érzés volt, mintha eddig egy motorcsónakként próbáltam volna áttolni a terápia hajóját a hatalmas viharokon keresztül, és most végre beülhetek a hajóba, felhúzhatom a vitorlát, és hagyhatom, hogy egy bölcs és szelíd szél vigyen engem és klienseimet olyan helyekre, amelyeket nem is tudtunk volna előre megjósolni. Eleinte nehéz volt feladni a vágyat, hogy én szabjam meg, mi történjen és mi legyen az eredménye a terápiás találkozóknak. De mostanra már megszerettem a kalandozást. Amikor bízunk benne, sokkal könnyebb hagyni, hogy vigyen a víz.
Amint a felelősség terhét levettem a vállamról, végre könnyebben tudtam lélegezni. Letettem az aggodalmaimat, stratégiáimat, diagnózisaimat, motivációimat, és maradtam önmagam. Ironikus módon az ügyfelek ezt sokkal jobban kedvelik, és sokkal kevésbé próbálnak szembeszegülni, érzik az őszinteségemet, és a mögöttes szándékok távollétét. A kliensek észreveszik ezt a jóval közvetlenebb kapcsolatot, amikor egész emberként vagyok jelen.
Viszont nem könnyű ezt az állapotot folyamatosan fenntartani. A rendelőn belül a kliensek tudnak kiváltani belőlünk negatív reakciókat, de a rendelőn kívül is sok minden megteheti velünk ezt. John Gottman, a híres amerikai kutató pszichológus munkája azt igazolta, hogy a sikeres párkapcsolatok titka az elkerülhetetlen konfliktusok helyrehozásának képessége. Ez igaz klienseinkkel fennálló kapcsolatunkra is. A terápia gyakorlatilag sosem csak kellemes és töretlen társastánc a terapeuta és a kliens között. Inkább kisebb konfliktusok és félreértések sorozata, amelyet néha nagyobb nézeteltérések szakítanak meg. A terápia is hasonlóan halad előre, zökkenőkön keresztül: félreértések, összezavarodások, apró konfliktusok, hatalmi játszmák, mind a kliensen belül, mind a kliens és terapeuta között, amelyeket aztán megoldunk. A szakadások és azok helyrehozásának folyamata az, amitől működik a terápia.
De mi terapeuták is néha elfelejtjük, hogy nemcsak az ügyfél képes félreérteni és reaktívan viselkedni. A belső családrendszer terápiás módszertant gyakorlóknak van egy alaptétele: amikor a terápiában probléma adódik, azt egy belső rész okozza, de nem tudjuk, kinek a belső része. Néha ez a kliens egyik elveszett, dühös, rémült vagy megtévesztett aspektusa. De ugyanolyan valószínű, hogy a terapeuta egyik belső védelmező része a terapeuta tudta nélkül átvette az irányítást, és a kliens csak reagál a kapcsolatban történt törésre.
A Gyógyító Én a gyakorlatban
Az állandó kihívások mellett hogyan lennénk képesek folyamatosan rendíthetetlenek és nyíltszívűek lenni? Ehhez meg kell tanulnunk a párbeszédet a saját belső részeinkkel.
Az egyik kliensemet várom az ajtóban, Marinát, aki szexuális erőszak túlélője, és már rögtön látom, hogy nagyon mérges rám. “Egyáltalán nem figyeltél rám az előző találkozón, mintha ott se lettél volna”, vágja hozzám, majd elkezd belőle folyni a szó arról, milyen kegyetlen dolog volt tőlem, hogy először védtelen állapotba hoztam, majd egyedül hagytam őt. “Egy szívtelen gazember vagy!” veti oda végül. Egy dühös ember, különösen, aki rám dühös, mindig olyan érzést vált ki belőlem, mintha egy harangot vernének a fejemben, és mintha testemet áramütések járnák át. Ebben a percben csak bólogatni tudok, próbálok nyugodtnak tűnni, és húzni az időt, amíg újra tudok lélegezni, és választ adni. Az egyik belső hangom rögtön felszólal: “Az természetes, hogy egy erőszak túlélői előbb-utóbb mindenképpen a terapeutájukat fogják hibáztatni. Ez csak pszichológiai vetítés – most te vetted át az elkövető szerepét!” Egy másik belső hang szólal fel: “Hogy ez milyen hálátlan! Te lecsökkentetted az áradat, munkaidőn túl foglalkozol vele, erre így viselkedik veled!” Egy hisztérikus hang is elkezd bennem sikoltozni: “Jézus Mária! Ez a nő tönkre fogja tenni a karrieredet!” Vigyázz, vigyázz!” Majd a többi belső kritikusom is megmondja a véleményét: “Valószínűleg igaza van! Lehet, hogy elterelődött a figyelmed. Miért nem tudsz jobban figyelni a kliensre? Milyen terapeuta vagy? Talán foglalkozást kellene váltanod.”
Pár éve még valamelyik belső hang vette volna át az irányítást, és én átváltottam volna védekezésre, leértékeltem volna az érzelmeit, leereszkedő hangvétellel és orvosi kifejezésekkel tudattam volna vele, hogy téved. Vagy talán bocsánatot kértem volna, de láthatóan nem szívből, ami csak fokozta volna a dühét. Vagy az egyik belső kritikusomat követve, túlbuzgóan kértem volna elnézést, megbocsáthatatlan bűnként állítva be tettemet.
Ma már képes vagyok lecsillapítani a részeimet, megkérni őket, hogy lépjenek vissza, és engedjék, hogy a figyelmemet a kliensre összpontosítsam. Régen ilyenkor már elvesztettem a figyelmemet, a különböző aspektusaim össze-vissza szaladgáltak a fejemben, de mostmár stabilan megmaradok magamban, szó szerint “megtestesülök”. Hirtelen azt veszem észre, hogy spontán túljutottam a lefagyott állapotomon, végre ellazulok és kinyílok a kliens felé. Mostmár képes vagyok átérezni a szavai mögött rejtőző fájdalmat, és már nem érzem a szükségét, hogy hasonlóan válaszoljak.
Ehelyett, mivel látom benne a megbántott gyermeket, a gyermekhez beszélek, és a gyermeknek küldöm az őszinte sajnálatomat az átérzett fájdalmak miatt. “Látom, hogy a legutolsó találkozónkon valami történt, ami rosszul esett neked. Nem tudom, hogy ez pontosan mi volt, de látom, hogy ez neked nagyon rosszul esett, és ezért bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hajlamos vagyok néha elkalandozni, de jobban fogok erre figyelni és még komolyabban fogom venni.” Ő gyorsan megnyugszik, mivel érzi, hogy nem próbálom kijavítani, kiengesztelni, vagy kimagyarázni a helyzetet. A beszélgetés egy másik szintre vált, mert a kliens érezte, hogy meghallgatták és megértették. Megoldottuk a konfliktust, és most lehetőségünk van azokra a részekre koncentrálni, amelyeket megbántott és megsértett a viselkedésem.
Azért tudtam könnyen lecsillapítani a belső védelmezőimet egy egyszerű kéréssel, mert már sok munkát fektettem be a belső részeimmel való kommunikációba. Azért vagyok kevésbé feldúlva mások dühétől, mert sok időt fordítottam saját magam fiatal, sebezhető, ártatlan részeire, amelyeket olyan könnyen megfélemlített mások dühkitörése. Mivel már kevésbé vagyok túlérzékeny, a belső védelmezőimnek és kritikusamnak kevesebb indoka van beugrani a védelmező szerepbe. Emellett sok alkalmam volt arra, hogy bebizonyítsam a védelmező részeimnek, mennyivel jobban mennek a dolgok, amikor hagyják, hogy én – önmagam – vezessek.
Az IFS tréningen kifejlesztettünk egy gyakorlatot, amelyben az egyik résztvevő egy olyan klienst játszik, aki addig provokálja a másik résztvevőt, aki a terapeutát játssza, amíg annak egy valamelyik része átveszi az irányítást. Ekkor a terapeuta a saját maga részére fordítja figyelmét, azzal együttműködést alakít ki, majd megkéri, hogy hagyja Önmagát vezetni a provokáció ellenére is. Minél többet tapasztalták saját részeim, hogy hozzáértően vezetem életemet mind a munkában, mind a mindennapi életben, annál jobban lettek hajlandóak visszalépni és engedni, hogy én oldjam meg az olyan ijesztő helyzeteket, amelyeknél régebben rögtön automatikusan beléptek volna.
Ebben a gyakorlatban a legnehezebb klienseim lettek a legjobb oktatóim. Ők a kínzóim – de a kínzással tanítanak, mert azokat a sebeket tárják fel bennem, amelyeket még nem gyógyítottam meg. Emellett sok lehetőséget nyújtanak arra, hogy megtapasztaljam, mi történik, amikor nem dőlök be a provokációnak, és képes vagyok önmagam maradni. A manapság elterjedt kodifikált terápiás módszertanok, a gyógyszeripar propagandája, és a profitorientált és felvizezett mentális szolgáltatások mellett könnyű elfelejteni, hogy a terápiás kapcsolatban nyílt szívvel jelen lenni önmagában is gyógyító hatású. Pedig türelmesen és őszintén együtt lenni a klienseinkkel a legszilárdabb támogatás, amelyet adni tudunk. Azt is megtanultam, hogy ha teljes mértékben tudok bízni a saját Énem erejében, akkor a kliensem Énjének az erejében is tudok bízni. Ha a találkozónkon bizalommal, együttérzéssel és kíváncsisággal jelenek meg, előbb-utóbb az ügyfelem is előhozza a saját értékeit, és ekkor már az időnk nagy részét együtt tölthetjük ebben a közösen átélt állapotban. Amikor ide eljutunk, mind a kettőnk állapota javulni fog.
Amikor a klienssel egy hullámhosszon vagyunk, a találkozók jobban folynak, a munka könnyebb és színvonalasabb, mintha minden varázslatosan magától menne. Nem is kell gondolkodnom azon, hogy mit fogok mondani – a megfelelő szavak csak előjönnek, mintha valaki rajtam keresztül beszélne. A találkozó után tele vagyok energiával, mintha egy órán át meditáltam volna és nem nehéz klinikai munkát végeztem volna. Bizonyos értelemben végül is meditációs állapotban voltam – mély tudatosság, teljes figyelem, összpontosítás és belső nyugalom állapotában. És ennyi év után is minden alkalommal olyan lenyűgöző érzés tölt el, mintha egy rajtunk kívül álló, nálunk sokkal nagyobb dologban vennénk részt.
– Richard Schwartz, Ph.D.